Egy fiktív élet nyomában

(Doku Port próba...)

Az elmúlt időben felfigyeltem arra, hogy rengeteg ember tengeti úgy az életét, hogy valójában egy másikat szeretne élni. A valóság sohasem felel meg álmainknak. Vannak kérdések, amelyekre nap mint nap megpróbálunk választ keresni magunkban, anélkül, hogy megnyugtató választ kapnánk rá.

Átlagos középkorú férfi telis-tele álmokkal, legalábbis ez volt tíz évvel ezelőtt. És mi maradt belőle? Csak egy halvány álomkép, ami még valahol ő lehet, persze nincsenek már céljai, nincs tartása, büszkesége. Csak a szürke jelen. 

Ez a férfi kábítószerfüggő.

Azt hiszem igaza van Müller Péternek, az önismeret ott kezdődik, ahol felismerem, hogy szüntelen hazugságban élek és önámításaimat minden nap minden órában igyekszem leplezni. 

De mi történik akkor, ha nem bírja tovább leplezni, mert annyi volt már a hazugságból, hogy eltűnt az igazi élete. Kicsit olyan lehet ez, mint amikor sosem tudja, hogy mikor van ébren és mikor az általa vélt biztonságot nyújtó álomvilágban, ahol nincs mitől félnie és nem bántja senki, mert nem kell szembesülnie a való életével. Kicsit közhelyes és  elcsépelt  az indok: rossz családi körülmények és a társadalmi helyzet miatt történt.

Van ebben valami. Hogy lehet az, hogy fiatalok százai vagy talán ezrei vannak ugyanebben a helyzetben? És mi van akkor, ha ez veled történik meg? Észre sem veszed és már ott állsz valamelyik menő discoban és reggelig tolod a barátaiddal. Mert, ugye ők a barátaid, hiszen a mindenki egyért, egy mindenkiért elven együtt gondolkoztok, hogyan szerezhetnétek még egy kicsit. Akárhogyis nézem, divat lett cuccosnak lenni. Ma már nem nagy szám, ha valaki tizenévesen elszívja az első jointját, sőt egyenesen gáz ha lemarad róla.

De térjünk vissza ehhez az élethez vagy ami még maradt belőle. Egy fiktív élet. Vannak még képek, az, hogy milyen volt előtte vagy milyen lehet nem függeni valamitől, ami ennyire feszít. A tekintete már homályos vagy inkább  kifejezéstelen, üres, és arra koncentrál, hogy pár óra múlva elmúlik a bódító álomvilág és akkor szembesülnie kell azzal a rémesen sekélyes élettel, amit nem akar élni. Nincs már realitása, legalábbis a valós élet helyett egy fiktív életet hiszi igaznak.

Élvezethajhászok. Azt hiszem, azok akik ezzel élnek csak hajszolják a nem létező extázist. Merthogy jó. Nem jó, óriási és ne akarnak többé lejönni, mert élvezik és szeretik. "Boldogok" és azok is akarnak maradni. Mekkora hazugság.

Milyen kényelmes lehet. Hiszen nem kell szembenézni az átlag ember átlagos problémáival, nem kell felelősséget vállalni semmiért és senkiért. Persze ez csak fikció, a valóság ettől sokkal zordabb. Lassan eltűnnek az emlékek, a valós gondolatok és nem is jönnek vissza. Egyes adatok szerint a Magyarországon regisztrált kábítószerfüggők száma meghaladja a tizenhétezret. De már mindegy is, hiszen ő is csak egy a számok közül, akit szépen lassan felemésztett az extázis, és nem maradt már csak a nagy híre az óriási bulik emléke és egy utolsó, talán a legnagyobb flash.